kedd, augusztus 22, 2017
Civil Hírügynökség

Pincében, kazánházban foglalkoznak fogyatékos gyerekekkel

tanarFogyatek-170717

Könyvet írt az „elveszett gyerekek országáról”, blogot vezet a magyar közoktatás anomáliáiról. Zöld béka tanár úr, vagyis Leiner Károly azért lett gyógypedagógus, mert rabul ejtette a sérült gyerekekből áradó néma segélykiáltás. Máig hisz abban, hogy segíteni tud, tapasztalatai is ezt igazolják. De látja, érzi, hogy ezek a gyerekek ma senkinek sem kellenek.

– Sose bánta meg, hogy gyógypedagógus lett?
– A lelkem mélyén sosem, az eszem viszont mindig megbánta. Tudom, hogy járhattam volna kevésbé göröngyös úton, de legközelebb is ugyanezt választanám. Édesanyám tanító volt, ebbe a hivatásba nőttem bele. Aztán úgy hozta a sors, hogy megszűnt a jól működő angol–testnevelés szakos iskolám, utána egy kisegítő iskolában találtam helyet, és mivel éreztem, hogy ehhez nem tudok eleget, belevágtam a gyógypedagógiába. Meg azért is, mert rabul ejtett a gyerekek szeméből áradó, soha ki nem mondott segítségkérés. Húsz éve dolgozom ezen a területen, s egyre inkább tapasztalom, hogy ennek a rétegnek senki nem segít. A vakoknak, siketeknek van megfelelő alapfokú iskolájuk, az értelmi fogyatékosoknak nincs. Az ilyen gyerekeket kiscsoportos foglalkozásokon speciális módszerekkel napi hat órában szakképzett gyógypedagógusoknak kellene fejleszteniük. Vannak kiváló kollégáim, akik pincében, kazánházban, portásfülkében dolgoznak a gyerekekkel. Az utazó gyógypedagógusok cipelik magukkal az eszközöket, természetesen nem kocsival, mert autójuk általában nincs. Ha az ilyen gyerekeket integrálják egy normál iskolai osztályba – márpedig ez történik –, akkor előáll a „befőtteffektus”. A kollégák nevezik így, mélyen sértő, bántó, de igaz: a szerencsétlen gyerek, mint a befőtt, ül a hátsó padban, folyik a nyála, és a kutya sem törődik vele. Az amúgy is túlterhelt tanító nem fogja őt felzárkóztatni, energiája, tudása sincs hozzá.
hirdetés

– Ilyen feltételek közt ki jelentkezik ma gyógypedagógusnak?
– Évek óta az ELTE gyakorlatvezető tanára vagyok, sok száz hallgató megfordult a kezem alatt. A többség már a felvételikor tudja, hogy nem a szakmában és nem itthon akar dolgozni. A bárczisok [Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar] fölveszik a divatos rekreációs szakot, és a diploma után azonnal külföldre mennek. A Ratkó-korszak tanítói már nyugdíjasok, aztán megyünk mi, a most ötvenesek, és nincs utánpótlás.

– Ön is elmehetett volna. Miért maradt?
– Mert megszállott vagyok. Ráadásul sokakkal ellentétben én nem panaszkodhatok, mert egy volt alapítványi, jelenleg baptista fenntartású szakképző iskolában dolgozom, ahol nem kell hónapokat várni egy villanykörte cseréjére, van digitális tábla, projektor, korlátlanul fénymásolhatok, amit ki is használok, mert a tankönyveinkből képtelenség tanítani. Az osztályom tizennégy fogyatékosból áll, mindegyik más és más, őket csak személyre szabottan lehet fejleszteni. Naplót vezetek róluk, naponta följegyzem, meddig jutottunk, hova szeretnénk elérni. A miénk vendéglátóipari szakiskola. Ha az én gyerekeimből esetleg szakácsok nem is, konyhai kisegítők még lehetnek. De ahhoz, hogy valakiből megbecsült munkaerő váljon, el kell érnem, hogy megbízható, pontos, tiszta, rendes legyen. Hogy tudjon köszönni, orrot fújni, késsel-villával enni.

– Ez nem a család dolga lenne?
– De, csak Magyarországon rengeteg a nem működő család. Az alapfokú iskolában még pótolhatók lennének az otthoni nevelés hiányosságai, de nagyon kevés kisegítő iskola működik úgy, ahogyan kellene.

– A tehetős szülők fogyatékos gyereke is kisegítő iskolában köt ki?
– Az ilyen gyerekek kilencven százaléka szegény családba születik, és egyre többen vannak. Sokan közülük egészségesen jönnek világra, de később könnyen fogyatékosnak minősülhetnek. Ha egy gyerek otthon nem tanulja meg a színeket, az évszakok változásait, ha elkalandozik a figyelme, és nem képes nyugton maradni, az iskolaérettségi vizsgálaton egykettőre rásüthetik, hogy mentálisan sérült. Ez a bélyeg megpecsételi a sorsát. A pénz legföljebb abban segít, hogy a vagyonos szülők összefogva létrehozhatnak bentlakásos intézményt, foglalkoztatót, ahol a már felnőtt gyereket biztonságban tudhatják.

– 2008-ban jelent meg első könyve, Az elveszett gyerekek országa. Sokatmondó cím.
– Arról írtam, hogyan működik a hazai oktatási rendszer, amely már kiskorukban egy sehová sem vezető pályára állítja az átlagtól eltérő gyerekeket. A könyvben szereplő Zöld Béka Baráti Kör modellként szolgálhatna. Azt reméltem, talán lesznek, akik felfigyelnek rá, hogy itt működik valami, aminek köszönhetően az sni-s és btm-es [sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási zavarral küzdő] gyerekek nem buknak ki már a szakiskola első évében. De nemhogy az oktatásügyet, a kollégáimat sem érdekelte a dolog.

– Mit gondol, miért?
– A kollégáim nyilván fáradtak. Ahhoz, hogy egy pedagógus jól tegye a dolgát, napi hatvan órát kellene dolgoznia. Én folyamatosan képzem magam, mert az nem lehet, hogy a diákjaim fönt vannak a Facebookon, én meg nem, vagy applikációt használnak, én meg hozzá se tudok szagolni. Nem szeretem a kütyümániát, de tartanom kell velük a lépést. Ugyanakkor megpróbálom őket visszarángatni a virtuálisból a valódi világba. Húsz éve kezdtem el kirándulni velük, mert úgy gondoltam, a kötetlen programok során olyan dolgokat taníthatok meg, amelyeket az iskolában nem. A bankkártya használata, vagy az, hogyan kell viselkedni ismeretlen helyen, szerintem fontosabb nekik, mint a muhi csata dátuma. Ha kellett, gombot varrtunk az erdőben, vagy megmutattam, hogyan kell befűzni a bakancsot. Faragtunk fát késsel, kerestünk kalapáccsal kalcitot, ettünk saját szedésű gombát; az igazgatóm a haját tépte, de soha semmi baj nem történt.

– Mit szólt a család, hogy mindegyik hétvégéje foglalt?
– Ha tudtak, jöttek velem. Az útvonalat minden esetben nagyon gondosan megterveztem, ami azzal járt, hogy előzetesen terepszemlét tartottam. Többnyire nagy csapattal mentem, ezért már a legelején kineveltem a segítőimet. Hátra sem kellett néznem, pontosan tudtam, hogy megfogják a kicsik kezét, ha hepehupás az út, föladják rájuk a kapucnit, ha esni kezd. Az egész a szociális képességek fejlesztéséről szólt, és arról, hogy feszegessük a határainkat, ügyesedjünk, bízzunk önmagunkban és másokban. Sok katartikus élménnyel gazdagodtunk. Egy nem beszélő fiú köztünk szólalt meg először, egy mindentől rettegő kislány némi rábeszélés után megmászta a sziklafalat. Remekül szórakoztunk, s lassan ráébredtek, hogy az élet nekik is szép, csak meg kell élni.

– Mit ad a baráti kör a már fölsoroltakon kívül?
– Kapcsolatokat és közösséget. Többen szerelmesek lettek, összeházasodtak, mások életre szóló barátokat szereztek. Tudni kell, hogy ezek a gyerekek, családok szegregálódnak. Mert hová lehet elmenni egy percenként kiabáló gyerekkel? Boltba nem, villamosra sem, sehová. Köztünk kiabálhatott, az erdő elviselte, mi is elviseltük. Tegyük hozzá, itt fordított integráció zajlott: közénk integrálódtak az épek. Először a testvérek csatlakoztak hozzánk, aztán az osztálytársak, ismerősök, később idegenek is, akik hallottak rólunk.

– Miért használ következetesen múlt időt?
– Azért, mert a baráti kör még működik, de a kirándulások megszűntek. Nagyjából ötszáz együtt töltött hétvége után tavaly nyáron tartottuk az utolsó közös programot. Az ok egyszerű: az oktatási „reformok” következtében az óraszámom 20-ról 26-ra emelkedett, a kötelezően bent töltendő munkaidőm 32-re, ha az adminisztrációt hozzáadom, az már 40 óra az iskolában. Én ma is minden órámra felkészülök, gyártom a feladatlapokat, mert ami készen kapható, az használhatatlan. Szóval mindez együtt körülbelül 50-55 óra munka hetente. Nem bírtam tovább erővel a hét végi kirándulásokat, amelyekhez szponzorokat is föl kellett hajtani, hogy ingyenesek lehessenek.

– Most, hogy kisebb a terhelés, fellélegzett?
– Dehogy, rettenetesen hiányzik. Ugyanakkor a természetből bevittem az iskolába az élménypedagógiát. Például a „mocsárjárást” lehet papírlapokon, kis zsámolyokon is játszani, majdnem olyan izgalmas testnevelésóráink vannak, mintha az erdőben lennénk. Azon is törtem a fejem, hogy a baráti kör mintájára létrehozhatnék egy szabadidős helyet, amely sok fogyatékos és ép gyerek hasznára lehetne. Több önkormányzatnak, egyháznak felajánlottam, hogy szívesen csinálnám ezt főállásban, pedagógus-alapbérért. Ha kapnék egy üres helyiséget, tarthatnék élménypedagógiai foglalkozásokat napi nyolc-tíz órában, s ehhez jönnének még a kalandtúrák. Hamar híre menne, és biztos vagyok benne, hogy tódulnának a gyerekek, mert nagyon kell a fejlesztő pedagógia, és égető szükség lenne közösségi terekre. Nekünk mindig az volt a jelszavunk: ne akarj megváltoztatni, fogadj el olyannak, amilyen vagyok! Nem kényszerítettünk senkit semmire, de sokszor tapasztaltuk, hogy valaki leszokott a verekedésről, a káromkodásról, a cigiről, mert közénk akart tartozni. Az elfogadás, a szeretet akár egy drogosnál is beválhatna, aki szabadulna már a szertől, de nem tud hová fordulni, mert az addiktológiák túlzsúfoltak. Megjegyzem, hiába bizonygattam a különféle hivatalokban, hogy egy jól működő közösség életeket változtathat meg, süket fülekre találtam.

– Mit gondol a hazai közoktatás jövőjéről?
– Nem vagyok optimista. Az elmúlt huszonöt évben ott voltam az összes pedagógusdemonstráción, -tüntetésen, mert úgy éreztem, kötelességem. Döbbenetes, hogy soha nem vagyunk elegen. Hol voltak például a szülők, nagyszülők, akiknek a gyereke, unokája iskolába jár vagy majd iskolába megy? Nem látják, hogy a gyerek a reggeli fagyban rohan a suliba, mert mindennapos testnevelésóra van egyszerre öt osztálynak tornaterem híján a folyosón? A legnagyobb „kockás” tüntetésen összegyűltünk vagy hatvanezren a Kossuth téren, de százhatvanezer pedagógus dolgozik az országban.

– A pedagógusok – kevés kivétellel – alárendelt, megalázott emberek. Nem csoda, ha nem mozdulnak.
– Akkor el kell menni a pályáról. Tudom, hogy van jó és rossz utcaseprő, ügyintéző, kazánkovács, de az egyes szakmákban nem azonos a felelősség. Ha egy rossz pék pocsék kenyeret süt, senki nem hal bele. De ha egy rossz pedagógus tönkreteszi a gyereket, vagy csak nem hozza ki belőle, amit kihozhatna, az megbocsáthatatlan bűn. Miért maradnak magukra a harcra kész pedagógusok? Miért húzzuk le egymást? Miért a normarontás működik a pedagógiában? Miért félünk kimondani, hogy az unott, fantáziátlan tanárok, a silány pedagógiai módszerek, a központilag ránk erőszakolt, ostoba szabályok és elvárások nem a gyerekek érdekeit szolgálják?

– Maga kimondja. Mit nyer vele?
– Semmit. Illetve annyit, hogy a lelkiismeretem legalább tiszta. 2008-ban Pannon Példakép díjat kaptam. Nagyon meghatódtam tőle, de nem plecsnikért vállalok fel nehéz feladatokat, hanem mert nem hiszem, nem akarom elhinni, hogy a jó kezdeményezések eleve halálra vannak ítélve.

SOMBOR JUDIT

 

Forrás: mno.hu

Friss műsorok

Comments are closed.