vasárnap, február 18, 2018
Civil Hírügynökség

L. Ritók Nóra a magyarországi mélyszegénységről

igazgyongy-161201

A honi gyermekszegénységről Láthatatlan Magyarország címmel jelent meg „élményesszéje”: tizenévesen anyává lett vagy prostituálódott lányok, gyerekhalál, patkányokkal viaskodó családok a történetek szereplői. A szerző 18 éve viszi az Igazgyöngy Alapítvány munkáját Kelet-Magyarország egyik hátrányos helyzetű térségében, és minden létező fórumon fellép a nyomor újratermelődése ellen.

Magyar Narancs: Miért láthatatlan az a Magyarország, amelyről a könyvében ír?

L. Ritók Nóra: Sok szintje van annak, hogy pontosan kik nem látják. Mi, akik ott élünk, a bőrünkön tapasztaljuk meg mindennap. De már a helyi intézményrendszer sem látja.

MN: Miért?

LRN: Megkérdezhetjük, hogy egy szegregált iskola tanárai miért nem mennek ki a családokhoz tájékozódni, hogy milyen körülmények között élnek a gyerekek, de nincs előírva, nem kötelező, egyébként is, egy kiégett pedagógust ez nem érdekli. Örül, hogy túléli az óráit. Ilyen iskolában tanítani nem túl fölemelő, hiszen a tanár naponta szembesül a konfliktusokkal és azokkal együtt a saját tehetetlenségével.

MN: Nincs mellette szociális munkás, családsegítő, olyan szakember, aki megnézné, hogyan él az iskolás gyerekek családja?

LRN: Családsegítő természetesen van, de ő azokkal foglalkozik, akik a rendszerében hivatalosan, problémaként megjelennek. Akik körül nem hangos a cirkusz, azok rejtve maradnak. Nincs ismeret a közösségről, nincs, aki elébe menne a problémáknak. Csak akkor van beavatkozás, ha már nagy a baj – de a hatósági szabályok szerint szerveződő intézményrendszer akkor sem megy utána az okoknak. Adminisztratív úton, a jogszabály által előírt keretek között próbálja elrendezni a dolgokat. A szociális háló meglehetősen hézagos. Mindenki arra ügyel, hogy magát védje, és a határokat tartsa. Ami azon kívül esik, az már nem az ő dolga. A pedagógus inkább a 45 perces órára koncentrál, és nem a gyerekre. Nincsenek felkereső jellegű segítő, preventív szolgáltatások. Van intézmény, legyen az Családsegítő, Gyermekjóléti Szolgálat, Biztos Kezdet Ház vagy a sok uniós forrásból egy-két évre szervezett segítő iroda, ahová persze be lehet menni, ha valakinek problémája van. Csakhogy az a társadalmi csoport, amelyikről írok a könyvben – és a blogon – nem megy be, náluk csak akkor indulhat el valami, ha felkeresik őket, meggyőzik, bizalmat építenek ki, bevonják, visszacsatolnak, pozitív légkört teremtve. A rendszer büntető szemléletében nem lehet olyan helyzetet teremteni, ahol ez kialakulhat, mert mindenki ezt a hangot használja: a felelősségre vonás, a fenyegetés hangját.

RitokNora1750-180106

MN: A könyvében használ egy sokatmondó kifejezést: örökölt tehetetlenség.

LRN: A generációs mélyszegénységben élőknél azt látom, hogy a családból semmi olyan tudás, képesség vagy akár hit nem jön, ami más útra indítaná őket, és az iskolarendszer is érintetlenül hagyta gyerekkorában ezeket az embereket. Nem alakult ki a hosszabb távú, tervezést és aktivitást igénylő attitűd. A megoldást kívülről váró hozzáállás rögzül, aminek a hátterében tudás- és képességhiányok rendszere áll. Úgy vélik, ők úgysem tudják megoldani a problémáikat. A kérés képessége erősödik, csak meg kell nézni a közösségi oldalakat, milyen mértékben emelkedik a segítséget kérők száma. Ha jön segítség kívülről, akkor ez egy visszacsatolás arra, hogy lám, sikeres volt a kérés, ez a jó út. Ezért gondolom azt, hogy a kríziskezelés nem elégséges. Fejlesztő segítségnyújtással tehetünk csak valamit az örökölt tehetetlenség ellen. Az a szülő, aki alkalmi feketemunkán szocializálódott, nem tudja átadni a gyerekének például a kötelesség, a felelősség érzését, ami egy munkahelyen természetes. Sokkal inkább az megy át a gyerekbe is, hogy ma dolgozok, mert ma van kedvem, holnap meg nem. És ők így viszonyulnak az iskolához. A kiszámíthatóság, az ilyen jövőkép nem kötődik hozzájuk, többnyire ki sem alakul. Az ellátórendszer pedig hatósági eszközökkel próbálja rájuk kényszeríteni a változást több, de inkább kevesebb sikerrel.

MN: Egy olyan társadalomban, ahol a közösségi összefogásnak múltja és ereje van, ott könnyebb kipótolni a szociális háló réseit, mint Magyarországon, ahol ez rég¬óta nincs.

LRN: Az a baj, hogy a prevenció, a közösségfejlesztés ma Magyarországon nincs meg a rendszerben. Nincsenek meg a közösségi terekhez kötődő élmények az elszegényedő falvakban, a kultúrházak, könyvtárak nem tudják ezt biztosítani. Az épületek ott vannak, persze. De ezt a társadalmi csoportot a programok nem érik el, és a többieknél is egyre kevésbé töltik be a funkciójukat. Vannak uniós projektek is, néha jönnek ismeretterjesztő, kulturális előadások, de anélkül, hogy utánajárnának, az adott közösségnek mire lenne igénye, mivel lehetne magasabb szintre léptetni az egészet. Odaviszik a programot, lebonyolítják, az érdeklődés minimális, kicsit „megtolják” hát a jelenléti ívet, mondjuk, a családtagok nevével, és mindjárt teljesítve vannak az indikátorok. Elszámolják a pályázatot, és kész. Az egyik faluban például már egy éve vittünk egy egészségnevelési programot, amely rájuk volt szabva, az ő lehetőségeikre, élethelyzeteikre, amikor uniós forrásból jött egy egyszeri, megyei projekt: érkezett egy előadó, és az egészséges táplálkozásról beszélt, a szénhidrátok kerüléséről egy olyan közegben, ahol az anyagi lehetőségek miatt ez értelmezhetetlen.

MN: Tavaly elindult a Cselekvő Közösségek mentorprogram, ez sem segít a közösségfejlesztés hiányán?

LRN: Az a program a kultúrára fókuszál, és nem ezt a társadalmi csoportot célozza meg. A mélyszegénységben élő emberek ugyanis nem érintkeznek a magas kultúrával. Amikor először jött el Toldra, az alapítványhoz egy színházi társulat, a gyerekeknek, de a felnőtteknek is meg kellett mutatnunk, hogyan tapsoljanak az előadás végén. Innen az emberek moziba, múzeumba vagy állatkertbe nem jutnak el egész életükben, nemhogy színházba. Szegregált környezetben ezek nem értelmezhető tartalmak. Nem járnak könyvtárba, mert nem tudnak megfelelően olvasni. A családjukban sosem volt olvasási kultúra, nincsenek könyveik, nem járt nekik újság sem. Sajátos szubkultúra alakul ki a szegregátumokban, amit érteni kell, ha az ember segíteni szeretne.

MN: Miért nem használja az állami szociális rendszer a civilek tudását?

LRN: Zavarja őket, hogy mi láttatjuk a problémákat. Minden vezető, legyen az állami vagy helyi, sikert szeretne, a kudarcokkal nem szívesen szembesül senki. Az Igazgyöngy Alapítvány minden tevékenységét az állam működési hézagaiban végzi: az oktatásban, az egészségügyben, a szociális ellátásban, de még a munkahelyteremtésben is. Ma az olyan szervezetek, amelyek ezeket a problémákat még nyilvánosan hangoztatják is, ellenségeknek minősülnek. Nekünk szakpolitikai kritikáink vannak, minket nem érdekel a pártpolitika. A tapasztalatainkra nem kíváncsiak. A civilek meghívása a tárgyalásokba csak egy látszat. Olyan, mintha bevonnák őket, de közben aki harcol, az nem sokáig bírja ezt, az újonnan bevontak pedig gondosan válogatottak, készebbek a kompromisszumra, kevésbé kritikusak.

MN: Meddig mehet ez így?

LRN: Minapi hír, hogy mekkorát csökkent a szegénység Magyarországon. Aki tagadja ezt a kommunikációt, az nem „jó” civil. Sokan inkább csendben maradnak. Mindenki túlélni igyekszik. A civilek is megtanulták, hogy akkor jók, ha nem jeleznek problémákat, ha befogják a szájukat és alkalmazkodnak. Így juthatnak forrásokhoz is a pályázatokon. Az utóbbi egy-másfél évben kialakult a jó civil és a rossz civil kategóriája.

MN: Hová tudnak segítségért fordulni?

LRN: Akármennyire is távol van a tanult társadalom nagy része ettől a problémától, a gyerekszegénység gondolatát nehezen viselik. Ma már a cégek egy része sem a szomszéd óvoda kerítésének festésével tudja le a társadalmi felelősségvállalás programját, hanem utánajár, mire van szükség. Évről évre nő a civil és a céges támogatók köre. Külföldön jobban értik ezeket a gondokat, az alapítvány kezdeményezésére Toldon a biobrikettprogram vagy a lekvárfőzés is külföldi támogatással indult meg, de most ez bélyeggé vált itthon. Mi viszont minden kezet megragadunk, amely tesz valamit az ellen, hogy a szegénység tovább öröklődjön. Kormányzati szintről ilyen kéznyújtás akkor történt, amikor a bankcsőd miatt krízishelyzetbe kerültünk. De akkor is azt éreztük, hogy a nyilvánosság ösztönözte a segítséget.

MN: Utoljára az 1930-as években vállalta fel az irodalmi igényű szociográfia a magyar vidék társadalmi problémáit. Akkor a téma átütötte az értelmiség ingerküszöbét. Ez a most megjelent könyv mintha azt a vonalat folytatná.

LRN: Azért készült könyv a blogbejegyzéseimből és más írásaimból, hogy azok, akik messze vannak mindattól, amiről írok, elgondolkodjanak róla. Nem irodalmi igénnyel készült szövegek, csupán egy szociális munkát is végző pedagógus mindennapos tapasztalatait rögzítik. Messziről könnyű mondani, hogy a szegénységért maga a szegény felelős. Miért nem művel kertet, miért nem keres munkát, miért nem tanul? A legtöbben még mindig a 19. századi, úgynevezett tisztes szegénységképpel élnek, mondván, hogy a nagymama is kevésből élt, de egész nap dolgozott, és mégis tisztán járatta a gyerekeit stb. Jó lenne már elengedni ezt a régi szegénységképet, a „kuncogó garasok” ideáját. A 21. század a fogyasztói társadalomról szól, aminek a hatása a szegénységben élőket ugyanúgy érinti, mint a többieket. Teljesen más a kor üzenete, lássuk meg végre. És gondoljuk át, hogyan hat a közbeszédben elhangzó minden negatív megjegyzés, hogyan építi a falat, amely ezeket az embereket kizárja a társadalomból. Előbb-utóbb teljesen leszakad a szegénységben élő észak- és kelet-magyarországi rész – akkor mi lesz? Errefelé nem autógyárak épülnek, hanem – a sportlétesítmények mellett – börtönök Ózdtól Kunmadarason át Kemecséig, végig az elszegényedő térségekben. Milyen üzenet olvasható ki ebből?

MN: Vajon a mai értelmiség hajlandó lesz kilépni a komfortzónájából és szembesülni a szegénység egyre nagyobb problémájával?

LRN: Nem tudom. Nekem a legfurcsább, hogy a vidéken élők ennyire csöndben maradnak. Budapesten talán érzékenyebben reagálnak, de vidéken nagyon erős a bezáródás, az egzisztenciális függés, nem figyelnek kifelé, nem mutatnak reakciót. Még egy Facebook-lájkolással sem akarják felhívni magukra a figyelmet. Hol-ott együtt erősebbek lennénk, ez a civilség lényege. De amíg félnek, addig nem mozdulnak.

MN: A tanodákra, illetve a hasonló tevékenységű civilekre lehet számítani, működik a hálózat?

LRN: Az Igazgyöngy sokféle hálózatnak tagja, kiterjedt kapcsolatrendszerünk van, más szervezetekkel, civilekkel, segítőkkel élénk a kommunikáció. Nem helyhez kötött a tapasztalatom, sokfelől kapok információkat. Több megyében is látjuk például, hogy az egyházi iskolák szegregáló hatása milyen erős.

MN: Milyen intézkedésekre lenne szükség?

LRN: Mielőbbi jogszabályi változtatásra lenne szükség. Pillanatnyilag ellentmond egymásnak például a szabad iskolaválasztás és a szegregáció tilalma. Soha nem volt akkora szegregáció az oktatásban Magyarországon, mint amekkora ma van. A pozitív változásokhoz a pedagógiai (fejlesztő) és a hatósági (kényszerítő) eszközök összhangját kell megteremteni. Ma ebből a hatósági sokkal erősebb. Ahhoz nem kell elemzés, nem kell ismerni az okokat. Erőből pedig nem lehet ezt kezelni. De ma a legtöbben ebben hisznek, ezt alkalmazzák. Szemléletváltás kellene, de erre ma nem látok esélyt. A szakemberek eszköztelenek és fásultak, és a rendszer ezzel nem foglalkozik. Ez súlyos hiba. A Kádár-korszak óta húzzuk magunkkal a megfelelési kényszert, és még mindig ez gátol a valós problémamegoldásban. Ha jön egy külső látogató, ma is kirakatot mutatunk, nem hagyjuk, hogy valós információk kerüljenek ki. Szégyelljük és elfedjük, ezzel pedig tovább éltetjük a bajt. Csak nem fog egy sikeres polgármester a 21. századi Európában a településén lévő lakhatási szegénységről beszélni? Az uniós esélyteremtési programokba is csak azokat a családokat vonják be, akik partnerek, és az indikátorok könnyen teljesíthetők velük. Akiknek igazán szükségük lenne rá, azokat ezek a programok nem érik el. Ma már egymillió emberről beszélünk, akiknek azonnali segítségre van szükségük, ők azok, akik újratermelik a nyomort. Most azoknak a gyerekeit tanítom, akiket annak idején, tanári pályám elején oktattam. Látom, hogy nem változik semmi, hiába teszik bele a pedagógusok, amit csak lehet. Az örökölt tehetetlenség így, rendszerszerű átgondolás híján, áttörhetetlen. És ma már nemcsak a generációs mélyszegénységről beszélünk, hanem azokról a rétegekről is, amelyek próbálkoztak, de bebukták a lakáshitelt, elvesztették a munkájukat, megbetegedtek, és csúsznak lefelé menthetetlenül, teli szégyenérzéssel. Nemrég bejött hozzám egy idős férfi, és szemlesütve kért segítséget: beteg a felesége, elromlott a húsz¬éves mosógép, adjak munkát neki, hogy megoldhassa ezt. Közösségi adománygyűjtésbe kezdtem, és a Facebookon alig egy órán belül összejött egy új mosógép ára, egészen csodálatos élmény volt.

MN: Bírja még?

LRN: Nem mondom, hogy nem fáradok, de még bírom. Sok remek kollégám van, és sokat kapok a gyerekekkel való közvetlen kapcsolatból. Feltöltődésnek pedig mindig ott van a rajzolás és az írás. És sok öröm ér. Most például Rómában mutatták be az Igazgyöngy Alapítvány gyerekrajz-kiállítását, néhány nap múlva odautazom három kislánnyal, és eljutunk a pápai audienciára. Viszünk neki egy kis ajándékot és egy bemutatkozó levelet. (Ez azóta megtörtént – a szerk.) Szeretnénk, ha látná, mivel foglalkozunk.
Az alapítvány
Az Igazgyöngy Alapítvány közhasznú civil szervezetként komplex fejlesztő munkát végez az egyik leghátrányosabb helyzetű kistérségben, Berettyóújfalu környékén. Alapfokú művészeti iskola fenntartásával végeznek tehetséggondozó munkát, a hat telephelyre 23 településről járnak gyerekek. A tanulólétszám évente 600 fő körüli, tanítványaik 70 százaléka hátrányos helyzetű, és köztük 300 a mélyszegénységben élő cigány gyermek. „Köszönhetően a gyermekközpontú vizuális nevelésünknek, tanítványaink évente 500-nál is több díjat nyernek hazai és nemzetközi gyermek képzőművészeti versenyeken a világ minden pontján” – olvasható az alapítvány honlapján.

Az oktatás mellett az Igazgyöngy esélyteremtő, terepi munkát is végez. „Megértettük ugyanis, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek integrációja sosem fog az iskola falain belül megoldódni. Komplex programunkban az oktatás, családgondozás-közösségfejlesztés, intézményi együttműködés hármas pillére a meghatározó. (…) A teljes modellfejlesztés terepe egy Told nevű kis zsákfalu, elemeit már 16 településen alkalmazzuk. A stratégiaszerű munka mérhető pozitív változásokat mutat a mélyszegénységben élő, zömében roma társadalmi csoport integrációjában.”

Götz Eszter

 

Forrás: magyarnarancs.hu

Friss műsorok

  • Cím: Tesco – Ön választ, mi segítünk
  • Hossz: 00:38:19
  • Vendég: Magyar Henrietta

Az „Ön választ, mi segítünk” program keretében a Tesco Magyarország 63 civil szervezetének összesen 25 200 000 forintot adományoz, így támogatva a helyi közösségek számára fontos projekteket. A szavazási szakasz március 8-án indul!

Letöltés
  • Cím: Impact Accelerator
  • Hossz: 00:18:18
  • Vendég: Harsányi András

Harsányi Andrással beszélgettünk az Impact Acceleratorról, ami társadalmi vállalkozásokat segít, hogy befektetőket találjanak. Most zajlott le a pitch day, ahol a kiválasztott 11 vállalkozás bemutatkozhatott a befektetőknek.

Letöltés
  • Cím: Az esélyegyenlőség tanulható
  • Hossz: 00:43:39
  • Vendég: Soltész Anikó, Dr. Csillag Sára

A proAbility októberi konferenciáján megismerkedhettünk azokkal a jógyakorlatokkal, és képzési anyagokkal, melyek segítenek felkészülni arra, miként lehet a versenyképesség megtartásával megváltozott munkaképességű munkavállalókat foglalkoztatni. Vendégeinkkel a projektről és a konferenciáról beszélgettünk.

Letöltés
  • Cím: Az Év Fiatal Vezetője
  • Hossz: 00:39:26
  • Vendég: Tóth Annamária, Szabó András

Idén is kiírták az Év Fiatal Vezetője pályázatot. A díj a vezető szerep tudatos megélésére hívja fel a figyelmet, a kiválasztás során szem előtt tartva olyan szempontokat mint az önfejlesztés, hitelesség és a vezetés emberi oldala.

Letöltés

Comments are closed.