kedd, június 19, 2018
Civil Hírügynökség

„Csak az itt és most számít”

mosolyAlapitvanyLogo2-151123

Révész Renáta Liliána, pszichológus és gyásztanácsadó, 2017 ősze óta dolgozik a Mosoly Alapítvánnyal szupervízorként, így a terapeuták „szakmai karbantartásának” egyik elősegítője. Renátával arról beszélgettünk, miért is elengedhetetlen, hogy a segítő szakemberek rendszeres szupervíziós segítséget kapjanak, és mit is jelent a különleges Mosolyos hangulat.

• Hogyan kerültél a Mosoly Alapítvány közelébe, hogyan kezdődött ez a szakmai kapcsolat?

• Boldizsár Ildikó, akit tulajdonképpen mesteremnek is tekintek, javasolta a Mosoly munkatársainak, hogy az általuk szervezett Kreatív Napokon tartsak egy workshopot. A téma az volt, amivel sokat foglalkozom: a halál elfogadása gyerekekkel kapcsolatosan és az ehhez tartozó gyász. Ez a workshop nagyon jól sikerült, sok résztvevő jött el, és jó volt a visszhangja. Már ezt egy nagyon megtisztelő felkérésnek tartottam. Ezután pedig megkért a Mosoly szakmai vezetője, hogy tartsak a terapeutáknak és a szervezet munkatársainak egy önismereti csoportot, képzést ugyanebben a témában. Mivel én a Tábitha gyermekhospice házban dolgozom, és meseterapeuta is voltam már akkor, a képzés a meséken keresztül zajlott. Idén ősszel a Szent László kórházban dolgozó terapeuták csoportjának új szupervízor szakembert kerestek, és akkor ismét gondoltak rám. Nyilván sok a párhuzam az én munkámmal, korábbi tapasztalataimmal és ezért is merült fel a nevem. Elkezdtük az együttműködést; ez egy speciális munka, mert kicsit esetmegbeszélünk, és emellett tudásmegosztás, ötletelés is zajlik. Annyiban viszont mindenképpen szupervízió, hogy az ezzel kapcsolatos érzelmi, gondolati dolgokat, feszültségeket oldjuk. Ez egy olyan csoportfoglalkozás, amikor segítünk egymásnak, hogy az osztályon felmerülő közös eseteknél, helyzeteknél mit tudunk tenni.

reveszRenata-180221
• Hogy kell egy szupervíziós alkalmat elképzelni, mi történik ilyenkor pontosan?

• Alapvetően a Mosoly terapeutáknak az a feladata, hogy a kórházi osztályokon dolgozó pszichológust megtámogassák abban, hogy azoknak a gyerekeknek is jusson terápiás foglalkozás, akik már az ő idejébe, kapacitásába nem férnek bele. Tehát a terapeuták az osztályokon fekvő gyerekekkel dolgoznak, hogy így minél több segítséget kaphassanak. A szupervíziós foglalkozásokon a négy Mosolyos szakember – három Mosoly terapeuta és az osztályos pszichológus, aki a Mosoly terapeuták koordinátoraként is tevékenykedik –, munkájukhoz kapcsolódó dilemmáikat, esetleges érintettségüket, vagy akár pozitív, akár negatív érzelmeiket osztják meg. Beszélünk arról mi történt, abban a terapeuta mit látott szakmailag nehéznek, vagy mi az, ami jól sikerült. Ezután először megbeszéljük a többi terapeutával közösen, hogy ők hogy látják ezt, ők is nehéznek érezték-e volna az az adott helyzetet, vagy nekik is volt-e már hasonlóban részük. Szóval ez egyszerre érzelmi- és tudásmegosztás, és ettől ez egy támogató csoporttá válik.

• Úgy sejtem a gyász téma elő szokott fordulni a gyerekek kapcsán…

• Nem is feltétlenül a gyász, hanem a halál lehetősége. Ezek nagyon súlyos beteg gyerekek, komoly orvosi beavatkozáson esnek át. Egyrészt a gyerekek szenvedéseinek a látványa megterhelő, előfordulnak visszaesések, a kezeléssel jár ugye a steril boksz, amibe hosszú időre be vannak zárva a gyerekek: önmagában már ez is nehéz. Vagy esetleg az, hogy nem sikerül a kezelés, és meghalnak a gyerekek. Ősz óta nem történt még ilyen, ami végül is örvendetes, de valamennyire készülnünk kell rá. Benne van a levegőben.

• Miben más az, amikor egy szakember foglalkozik a gyásszal, mint amikor magánemberként fordul valaki a téma felé? Van-e valamilyen speciális technikája annak, ahogyan egy szakembert kell segíteni?

• A gyásszal való foglalkozás egyik kulcsa – a szakember számára is –, hogy szembe kell néznie azzal, halandók vagyunk. Végig kell gondolnia, hogy áll ő a halálhoz, el tudja-e ezt fogadni, mert csak akkor fog tudni segíteni másnak is ebben. Tehát ez az egyik kulcspont. Ezt szakembereknél is meg kell segíteni. Utána pedig azt tudom átadni egy mese- vagy művészetterapeutának, hogy mik azok a lépések, amiken át kell vinnünk a kliensünket. Hogy csinálják, mi az első lépés, miről ne beszéljünk. Az első időszakban a gyászolók sokszor, akár ötször-hatszor, elmondják a velük történtek legfájdalmasabb részeit. Ez az ismétlés általában ott tartja a klienst az első időszakban, és a szakembernek az a feladata hogy egy kicsit tovább lendítse ezt. Ettől függetlenül a terapeuta működésekor el kell kerülni a retraumatizációt. Figyelni kell arra, hogy mikor idézzük fel az eseményeket, ha a kliens magától nem teszi. Ehhez hasonló fogásokat kell elmondani a szakembereknek.

• A kórházban dolgozó Mosoly terapeutákkal készült beszélgetésekkor felmerült, hogy nehéz dolguk van, mert mély kapcsolatot kell kialakítaniuk egy-egy gyerekkel, mégis előfordul, hogy ugyanaz a gyermek nincs az osztályon a következő héten, gyorsan kikerül a kórházból…

• Igen, egy terápiás folyamat nem így szokott kinézni, speciális helyzetben vannak a Mosolyos terapeuták. Szerencsére nagyon gyorsan változik a gyerekek állapota, és ez legtöbbször a javulást jelenti. A korábbi évekhez képest az őssejt transzplantációs osztályon kevesebb alkalommal találkoznak a terapeuták egy-egy gyerekkel. Ősszel, a szupervízió első hónapjai szinte arról szóltak, hogy hogyan alkalmazkodjanak ehhez a munkatársak. Tulajdonképpen a segítő attitűd ezen az osztályon, ilyen szempontból, egy kicsit szűkül; mindig az aktuális segítésre kell fókuszálni. Nem tudjuk, lesz-e még több alkalom, ezért a mostani alkalom kell, hogy hozzon megkönnyebbülést, a feszültség átdolgozását, kijátszását a gyerekben. Emellett fontos, hogy nevetést, örömöt adjon neki, vagy teret a fájdalom csillapítására, relaxációra. Tehát csak az itt és most számít. Amit a pszichológia amúgy is sokszor hangsúlyoz, az itt hatványozottan igaz: arra koncentrálunk, hogy most találkoztunk, most ez történik, meglátjuk, hogy lesz-e folytatás.

• Ha olvassa ezt a beszélgetést egy kezdő mese- vagy művészetterapeuta, és arra gondol, szívesen bekapcsolódna az alapítvány munkájába, mik azok a tulajdonságok szerinted, amik fontosak egy ilyen típusú feladathoz?

• Szerintem Mosoly terapeutának lenni azt jelenti, hogy minimum egy, de akár több terápiás módszerben gyakorlott vagyok, és ezekkel rugalmasan tudok dolgozni. Kezdőként érdemes először minél több tapasztalatot gyűjteni egy ilyen fajta feladathoz, hiszen egy ennyire nehéz, koncentrált helyzetben nagyon jó, ha több mindenhez tud nyúlni a szakember. A Mosolyos szakemberek között sokan, alapképzettségükön túl, gyermekpszichodráma vezetők, Boldizsár Ildikó révén mesékkel dolgozó meseterapeuták, illetve különféle művészetterápiás ágazatokban jártas szakemberek. Evidens, hogy az új érdeklődő szakember a gyerekeknek akarjon segíteni. Aki úgy érzi, hogy őt hívja ez a feladat, súlyosan beteg gyerekekkel szeretne foglalkozni, az való ide.

• Szerintem az nagyon unikális, hogy meseterapeuta és gyermekpszichodráma vezető is vagy, és most szupervíziót tartasz a Mosolyban. A szupervíziónál nagyon fontos hogy olyan valaki vezesse, aki érti azt az adott munkát, feladatot. Említetted, hogy a Tábitha házban dolgozol, mint pszichológus. A Tábitha és a Mosoly Alapítvány munkája között van-e valamilyen párhuzam?

• Sokszor nehéz a terapeutáknak a szülőkkel való munka. A Tábithában, a gyermekhospice révén a családterápiás tapasztalataimat is tudom hasznosítani, ott ugyanúgy támogatni kell a krízisben lévő szülőket. A kórházban is nagyon nehéz, megterhelő helyzetben vannak a szülők, és aggódnak, magas a feszültség, ők is be vannak tulajdonképpen zárva. Ez sokszor könnyíti, sokszor nehezíti a Mosoly terapeuta munkáját. A szupervízión ez is sokszor téma, hogy ezt hogyan oldjuk meg, ezzel mit lehet kezdeni. Szerencsés, hogy ezek a helyzetek nem teljesen ismeretlenek számomra. Sokrétű feladat egy ilyen kórházi terápiás munka. Sokszor, gyors és mindig ad hoc, improvizatív. Képzeljük el, hogy a terapeuta bemegy az osztályra kedden és azt kell megnéznie, hogy akkor éppen mi a helyzet, mi van az adott gyerekkel. Ugyanez a gyerek lehet, hogy már csütörtökön nincs az osztályon, mert másik osztályra került vagy esetleg hazaengedték. A terápiás szakembernek pedig ehhez alkalmazkodva kell dolgoznia…

• A Mosoly Alapítvány havonta biztosít szakembereinek szupervíziós foglalkozást. Szerinted miért elengedhetetlen ez? Mi nem működik szupervízió nélkül?

• A szupervízió szakma sem olyan régi, és Magyarországon sokáig kevesen ismerték. Szerencsére most már terjedőben van, mert többen rájöttek arra, hogy nem csak a segítő szakmákban, hanem más szervezeteknél is fontos egy ilyen fajta megközelítés. Sok vezető már látja, hogy a szupervízió arra is alkalmat teremt, hogy a problémákat meta szinten átgondolják közösen és felderítsék, mi okozza a munkatársaknak a feszültséget, az elakadást. Szupervízió nélkül sokkal nagyobb az esély a munkatársak kiégésére, segítő szakmáknál ez különösen igaz. A szakmai karbantartás ezt jelenti; amikor felgyülemlik valamilyen nehézség, bizonyos eseteket nehezen engednek el, akkor ezt az elakadást kell kicsit megsegíteni, továbblendíteni. Egy-egy ilyen megújulással mindig erősebbé válik az a terapeuta, és akkor ez végképp tart a kiégés ellen. Ha az ilyen sebek ott maradnak, előbb-utóbb kiég majd. A Mosoly Alapítvány úgy gondolja, hogy a velük dolgozó szakemberek egy válogatott társaság, és ezért nagyon értékesek. Náluk nem úgy van, hogy mindenki pótolható, nagyon képzett, igazán sokoldalúak a munkatársak, és ez egy olyan nagy érték, amit meg kell becsülni, és meg kell segíteni, hogy ez így is maradhasson. Maradhassanak, és tudjanak továbbra is segíteni.

• Számodra szakmai kihívást jelent, hogy a Mosolyban tartasz szupervíziót?

• Abszolút. Egyéni szupervíziókat már tartok, pont a szakterületem különössége miatt, többféle szakmából fordultak már hozzám. Ehhez a munkához kell az a tapasztalat, hogy az ember már maga is vett részt szupervízión, és tudja, hogy ez miről szól, nem csak könyvekben olvasta. Az, hogy csoportban tartom a szupervíziót, ilyen speciális területen dolgozó terapeutáknak, mindenképpen kihívás számomra. Sokat gondolkoztam azon is, hogy mi legyen a forma, az eddigi hagyományokból bizonyos dolgokat megtartottunk, bizonyos dolgokat megújítottunk. Ilyen szempontból ez egy új együttműködés, tavaly szeptember óta dolgozunk együtt, és keressük még, hogy mit, hogyan lenne a legjobb… Nyilván az is fontos, hogy a terapeuták igényei is megjelenjenek, benne legyenek a folyamatban. Remélem ez nem csak számomra egy kihívás, hanem egy jól működő dolog is. Abszolút nyitott vagyok még további új elemekre, megújulásra. Fontos hangsúlyozni, hogy nálunk nem csak klasszikus szupervízió van, egy-egy alkalommal esetmegbeszélést tartunk; mivel ez kettőnek sok lenne. Aki szakmabeliként olvassa ezt, kell hogy lássa, hogy ez miért van ilyen speciálisan összerakva.

• Szeptember óta felmerült esetleg már olyan nehézség számodra szakemberként, amin aztán neked kellett dolgoznod?

• Hogy egy szupervízornak kell-e szupervízió?

• Igen, szerintem te is egy szereplő vagy ebben a történetben…

• Természetesen, és igen, minden pszichológus szinte állandóan képzésekre jár. Mindig megfogadjuk, hogy most már többre nem megyünk, mert már elég volt… – teszi hozzá mosolyogva. – Én is járok most Bakó Tihamér Krízis, trauma, transzgenerációs trauma képzésére, ami kicsit szupervízió is… Tanultam már egy pár dolgot, és mégis mindig kell egy témában jobban elmélyülni, új szempontokkal, új képzőkkel találkozni. Egy ilyen képzésen a szakmabeliek is mind ilyen témákkal dolgoznak, ott is nagyon sok ötlethez jutok. Igen, nekem is nyújtanak segítséget a képzések, az önismereti helyzetek és szupervízión is vagyok máshol.

• Van-e valamilyen félelmed a Mosolyos terapeutákkal való szupervízióval, mint feladattal kapcsolatban?

• Az mindig félelme egy segítő szakembernek, hogy tudtam-e segíteni annak, aki hozott valamit a szupervízióba. Ennek a szakmának viszont ez egy alapélménye, és kritériuma, hogy belássuk, véges a mi segítési lehetőségünk. Ennyit tudunk most adni. Ezt a csoport időt, energiát és ennyi figyelmet. Tehát ha ez nem elég, akkor lehet, hogy még annak a terápiás munkatársnak több segítség kellene esetleg. Ezt nekem kell valamilyen szinten eldöntenem. Egyrészt felelősség is a szupervízió, felelős vagyok értük, hogy ők ne sérüljenek túlságosan, az a dolgom, hogy erre figyeljek. Amelyik szakembernek még nem volt lehetősége például a halál témában elmélyülni, azokat beiskoláztuk egy külön képzésre, a Mesés szembenézés a halál elnevezésű meseterápiás workshopra. Ezt a Mosollyal együtt döntöttük el, mert a legtöbb terapeuta részt vett már ilyen önismereti csoporton és képzésen, és nem akartuk, hogy az új munkatársak ebből kimaradjanak. Azért a Mosoly Alapítvány egy nagyon különleges hely. Van valami Mosolyos stílus, hangulat, ami tényleg nagyon baráti, és bármilyen furcsa ezt mondani, nagyon vidám is. Ezek a terapeuták hiába egy nagyon nehéz területen dolgoznak; vidám, életvidám, helyes emberek. Jó közéjük menni, a képzéseken sokat röhögünk. Ezt ők is mondogatják, egyrészt ők is büszkék arra, hogy a Mosoly terapeutái, másrészt van egy közösség élmény is ebben, amit érezni lehet.

Tóth Mónika | kommunikációs koordinátor

 

Forrás: mosolyalapitvany.hu

Friss műsorok

Comments are closed.